Nem!

"Szavak, melyek megszületnek, s azonnal megértésre találnak, mindez olyan, mint a sötét, zavaros vízből kiemelkedő sziget." Ingmar Bergman

Alig volt másfél éves, amikor hirtelen - Atlantisz homályából! - érthetetlen, angyal nyelvéből kiemelkedett egyetlen, rövid szótag. Nem.
Az első szó, megannyi kisgyerek tipikus első kimondott szava. Nem afféle kétségeskedő "talán" volt ez, vagy amolyan kisbabás nyafogó "neeeem". Nem. Ez egy kristálytiszta, már-már kegyetlen és kérlelhetetlen NEM volt. A tagadás kvintesszenciája. A logosz maga.

Minden szónál fontosabb szó, mert benne van mindaz, amiért az alig egyéves, éppen "homo erectus" fél év alatt ember lesz. Muszáj továbbgondolnom, Descartes sem véletlenül kezdte minden érvelések érvelését így: "dubito", "kételkedem", tehát vagyok. A vagyok lényege, hogy ellent tudok mondani.

Az édeni első emberpár meseszerű esete, milyen érdekes! ugyanerre vezet. Az Isten orrukba fújja saját lelkét, az identitás azonban - éppen e Lélek lényege? - az lesz, hogy képesek nemet mondani a Teremtőnek.

Nemsokára kétéves lesz. Gyűlnek a szavak: Apa, Mamma (Anya), Ebe (Bendi), tete (tessék), ü-ü-ü (igen) és megannyi, már amit megértünk.
De az első szó ma is mindennél szebben, úgy buggyan ki kis szájából, hibátlanul, hogy érvek, tervek és szándékok dőlnek pillanatok alatt romokba rózsaszín szandáljai előtt.

Nem. Ha nem, hát nem.