A "vakbélműtét" szóról az embernek (vagy nekem) az jut eszébe, hogy az egy egyszerű operáció, pikk-pakk kivesznek egy darabot belőled, oszt jól van.
Nincs jól!
A "hasi seb" - s ekkor beúszik nagy totálban Anyuci, amint egyre bíborabb arccal és szigorúan levegővétel nélkül osztja, miszerint "egy véresen geny-nyed-ző HA-SI SEEB!!" - az bizony nem játék.
Ági szerencsés alkat, és - ami nem elhanyagolható - nőből van. Nem vicc, a kórházban vele egy napon műtött, életerős fickó még mindig leölve döglött az ágyban, amikor Ági már saját lábán távozott. Ennyit a gender-elméletekről.
A lábadozást viszonylag könnyen tűrte, amin meglepődtem, mivel alapvetően nem az az ágyban, párnák közt magát sajnáltatós típus - ebből is látszott, hogy most tényleg baj van. Néhány nap múltán azért csicseregve megjegyezte: "a gyógyulás útjára léptem - már nem fáraszt a beszéd". És javulása innentől rohamos volt...
Bendi példásan viselte Anya távollétét, illetve első itthon, ágyban töltött napjait. Később aztán értetlenkedni kezdett, hogy ha Anya már otthon van, ráadásul nem is fekszik, akkor miért
- nem jön le a Károlyi kertbe hócsatázni?
- nem pöfög vele a szőnyegen elnyúlva?
- nem akarja beemelni a kádba?
- nem lehet éjszaka oldalba rugdosni? és még sorolhatnám.
Végül is, egész jól túléltük ezt az időszakot. Most már csak apróbb dolgok maradtak: Ági nem sportolhat egy ideig, nem emelhet. Nem emelhet... Murphy törvénye, hogy most fogunk elköltözni. Írás közben fel is ötlött bennem párszor Jankovics Marcell halhatatlan műve, beleláttam magam, ahogy hordom kis családom minden nyűgét, beleértve a durva áremelkedésen átesett Jokkmokkot is.
Ja! és nem ehet édeset... Csak vicc volt, ehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése