Az úgy kezdődött, hogy vészesen közelgett Ági születésnapja, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Ekkor a Sors és Bobek úgy hozta, hogy találkoztam Fütyessz barátommal (aki pilóta) és megittunk pár sört, de ennek semmi köze a történethez. Vagyis mégis. Merthogy sörözés közben jött az ötlet, hogy EZ legyen az ajándék. Neeeem, nem a sör!! A repülés!!
Lévén, hogy július idusát Galambszeren töltöttük (hoppá! képek jönnek majd oldalsó zuhatagban) Fütyessz egy professzionális vouchert állított ki:
Aztán jött Medárd ugye, jó pár hétre elmosván a szándékot, így végre egy kánikulai augusztusi szombat reggelen mentünk ki a gödöllői reptérre.
A gép hamar előállt, Fütyessz készségesen megmutogatott minden gombot, kütyüt, billentyűt a műszerfalon. Kiderült, hogy egy ilyetén gép nem kerozinnal működik, hanem 95-össel.
Mikor már nagyon okosnak képzeltük magunkat, bepréseltük az valagunkat a gépbe. A születésnapos előre ült, mi meg Bendivel hátra. Ennek később még jelentősége lesz.
A felszállás simán ment, annak ellenére, hogy ugye ez nem egy Roissy-CDG, és ez nem egy 747-es. Fütyessz lázasan kezelt valami üzemanyag-sűrítő-kézikészüléket, és ettől a kis Piper úgy beindult, mint egy Red Bull reklámfigura.
Odafenn, azután...! Az egy csoda volt, kérem. Mert itt lehet ám látni MINDENT: nem úsznak be eléd fránya fellegek, nem mégy olyan gyorsan, hogy a jobb oldalon Csepel-alsót, a balon meg Újpestet lásd, nem bizony. Itten szépen lehet bámulni.
El is suhantunk a Sissy-kastély felett, láttuk Nagyiék házát Sződligeten, és jött Vác, és mindez szikrázó napsütésben. Elégedetten hallgattuk a fedélzeti rádió kibogozhatatlan kódnyelvét.
Lassanként azonban valami kellemetlen érzés uralkodott el rajtam. Ahogy telt-múlt az idő, valahogy azt éreztem, kiszárad a szám. Készültünk: belehúztam az ásványvizes flaskába. Aztán elkezdtem izzadni...először csak a pólóm tapadt a mellkasomra, utána homlokomon gördült végig egy emberes csepp. Közben a gyomrom lassan átvette a gép motorjának ütemes rezgéseit. Elcsendesedtem...
Közben elértük Visegrádot, de a Fellegvár felett - mea culpa - én átvitt értelemben is csak átsiklottam.
Ági hátrafordult, és elmondása szerint ekkorra már zöld lettem.
Markomba szorítottam az idejekorán ölbe készített hányós zacskót, mély levegőket vettem és vártam a véget. Lelki szemeim előtt lepergett, amint a zacskó nem bírja el gyomrom tartalmát, és elkeseredett mozdulatokkal próbálom Fütyessz nyakából elhessegetni reggelim maradékát.
Fiam lelki szemei hasonló magasságokban járhattak, ő mindeközben ugyanis lassan levedlette a biztonsági övet, és egy angolna ügyességével átsiklott az ölembe, majd elkezdte módszeresen gyomorszájamat pumpálni.
Hála az Égnek, amely még egy négyülésest is "fenntart és bölcsen igazgat", Fütyessz kinyitott valami oldalsó kuksiablakot, és én újra kaptam éltető levegőt. Visszafordultunk.
Elhanyagolható méretűnek nem mondható orrlikamon egy búcsú-izzadságcsepp hintázott.
A landolás meglepően simán ment, Fütyessz biztos megbukott volna az Airport-sorozat castingján, letette a gépet, és néhány perc múlva kikászálódhattam az ülésből. Remegő lábakkal, olyan hassal, mint legdurvább másnaposságaimkor, de okádás nélkül, hősiesen!
Utána persze már nevetgélve fényképezkedtünk(, illetve stílusosan Pilóta kekszet ettünk). Ági nagyon élvezte az ajándékot, és a látvány, az élmény tényleg páratlan.
Utóirat. Fütyessz szerint van egy félórás voucherünk, amit még az esküvőnkre ajándékoztak. De ugyan ki emlékszik arra már!...
1 megjegyzés:
ehe
a +fél órában majd ülheccc elöl, akkor nem zöldülsz, e! :)
Megjegyzés küldése